Hogyan szoktunk kiállításra járni, mármint mit csinálunk ott? Vannak hosszasan időzők, gyorsan végigszáguldók, képek előtt kritikusan susmogók, vagy komoly szakmai háttértudás birtokában, elemezve vizsgálók.
És egy ideje vannak a mobiltelefonnal minden kiállított alkotást gyorsan lefotózók is, akik nem csak egy-egy művet fényképeznek le, miután megszemlélték, hanem három másodperces rápillantást követően kattintanak, majd lépnek a következőhöz, ahol újabb kattintás következik, és így tovább, szélsebesen dokumentálva mindent. Bevallom, mikor épp egy kép előtt állok, igyekezve átadni magam az alkotás befogadásának, és becsörtet egy fotó erejéig valaki, majd robog tovább, újra és újra felmerül bennem, hogy miért megy el a kiállításra, ha valójában ott sincs - és vajon tudja-e, mit veszít ezzel.
Meglepő, hogy milyen gyakran látni ezt. Még ha otthon aztán esetleg újra végignézegeti a fotókat, bár ez valószínűleg ritka, de tegyük fel, akkor is nyilvánvaló, hogy sem a kép mérete, sem a színek nem adják majd ugyanazt az élményt. Nyilván felmerül a lehetősége annak, hogy a múzeumlátogató valamilyen blogot vezet, vagy Instája és egyebe van, de ez esetben sem lesz megnyugtatóbb a kép: bemutat valamit, mintha ott járt volna, és tulajdonképpen ott is volt. De mégsem.
Ez nyomban újabb témát is nyit, a látszat társadalmában nem kell a valódi, elég az „olyan, mintha”.
Úgy érdemes alkotásokat szemlélni, hogy időt szánunk rá. És ehhez az időhöz hozzáadjuk azt az energiát is, amivel, mondjuk egy festmény vagy egy szobor felé fordulunk. A „hagyjuk, hogy hasson ránk” felszólítás azért fura, mert valójában ez a fajta művészet befogadás, bár passzívnak hívjuk, mert nem alkotunk, mégsem az. A maximális odafordulás, az átélés, a hatások beengedése is igényel energia befektetést.
Persze nem szólít meg minden kiállított darab, de legalább adjunk esélyt.
És ha úgy érezzük, valami történik, maradjunk benne az így létrejött mágikus térben, és adjunk neki még több időt. Ha ehhez nem elég az 5 perc, akkor legyen 10 perc, vagy fél óra, egy óra, amennyink van rá. Lehet kezdeni az „edzést” monumentális, és biztosan erős műalkotásokkal, például a pécsi Csontváry múzeumban leülni mondjuk a Baalbek vagy Nagy Tarpatak a Tátrában elé, úgy emlékszem, utóbbinál van is kényelmes pad. És megengedni magunknak, hogy hétköznapi tudatállapotunkból átlépjünk oda, ahol ezek a művek valóban hatni képesek. Hagyjunk magunkban teret a festmény és saját tartalmaink találkozásának – csak így jön létre valódi kapcsolat.
Persze nagyon értékes az is, ha intellektusunk segítségével vagyunk képesek szemlélni egy művet, vagy, ha nincs meg a háttértudásunk, hagyjuk, hogy nálunk képzettebbek bevezessenek az történelmi, életrajzi, technikai és egyéb részletekbe. Gazdagodunk minden ilyen információ által, megkockáztatom, még akkor is, ha közben néha elkalandozunk, és utána úgy tűnik, nem emlékszünk egy rakás részletre.
Mégis, valóban mély, akár művészetterápiás élményt akkor ad egy műalkotás, ha azt merjük magunkhoz közel engedni. Ez általában nem három másodperc. És nyilvánvalóan nem oldja meg a legprofibb okostelefon kamerája sem, sőt, kifejezetten ellene dolgozik.
fejléc fotó: Dufoto, Aldo Durazzi, 1962 Venice Biennale